tiszafa, a Taxus nemzetség bármely fája vagy cserje (Taxaceae család), körülbelül nyolc dísznövényfaj, az északi féltekén elosztva. A többi, tiszafa nevű, de nem ebbe a nemzetségbe tartozó fa a szilva-tiszafa, az Albert tiszafa (lásd Podocarpaceae) és a büdös tiszafa. Két faj mindig cserje, de a többiek akár 25 méter (körülbelül 80 láb) magas fákká is válhatnak. A tiszafa gazdag, sötétzöld lombozattal rendelkezik. Az ágak egyenesek vagy szétterülnek, és szorosan fedik le a körülbelül 1/2-3 centiméter (körülbelül 1/5-1/5 hüvelyk) hosszú, lapos, lineáris leveleket., A leveleknek két sárgás – vagy szürkés-zöld sávja van az alsó rész mentén. Spirálokban vannak rögzítve az ág körül, de a bázisuk csavarodása miatt úgy tűnik, hogy két sorban növekszik az ág oldalán. A virágport hordozó növényeken apró, lekerekített, pikkelyes és kúpos, a leveles és a szár között elhelyezkedő, apró, zöld és magányos növények szaporítószerkezete. A magok általában magányosak, a rövid ágak végén helyezkednek el. Ahogy a mag érlelődik, húsos, piros, csésze alakú orrlyuk borítja., A lombozat és a magok, de nem az arilok, mérgező alkaloidot tartalmaznak, amely néha halálos az állatállomány számára.
Rudolf Schmid
a tiszafa számos kertészeti formája és fajtája elsősorban a növekedési szokásokban különbözik egymástól. A tiszafa fák lassan nőnek, de hosszú élettartamúak, és csak mérsékelten érzékenyek a kártevők támadására.,
Tiszafa kemény, finomszemcsés és nehéz, fehér vagy krémes szapfa és borostyán-barna szívfa. A fűrészáru egykor népszerű volt a szekrényekben, munkagépekben és íjász íjakban; ma már inkább faragott tárgyakhoz és forgácsokhoz használják. Egyes fajok kérge, nevezetesen a csendes-óceáni tiszafa (T. brevifolia), az alkaloid taxol mennyiségét tartalmazza, amely hatékonynak bizonyult bizonyos típusú rák kezelésében.