letérdeltem a buggy mellett.
‘ találkozunk a célvonalon!’A kilenc hónapos kislányomhoz, Meisha-hoz mentem.
aztán megöleltem a férjemet, a 35 éves Dánielt, és a fiunkat, jaydent, hármat.
fagyos májusi reggel volt a Remutaka erdei parkban,ahol egy 20 kilométeres futásra készültem.
‘ várni fogunk rád!- Mosolygott Dániel.,
fel-le ugrottam, hogy melegen tartsam, ahogy a szervező figyelmeztetett minket a kihívást jelentő nyomvonalról.
‘ ha eltévedsz, maradj ott!- mondta.
amikor a kezdőpisztoly megszólalt, olyan voltam, mint egy golyó. A nyomvonal hamarosan meredek lett, a talaj sáros.
ahogy az ágakat és az egyenetlen sziklákat navigáltam, figyeltem a kék zászlókra, amelyek irányítanak minket.
két órán belül befejezni akartam, megnyomtam anélkül, hogy visszanéztem volna.,
egy idő után szünetet tartottam, hogy elkapjam a lélegzetem. Hátranézett, megijedtem, hogy egyedül vagyok. Hol van mindenki? Kíváncsi voltam.
biztosan nem lehettem olyan messze. Ahogy futottam, vártam, hogy egy másik személy előzjön meg. De senki sem jött, és enyhe pánik tört ki.
céltalanul kóborolva kék zászlót vagy ismerős fát kerestem.
zavarodottnak éreztem magam, egy másik irányba indultam, amíg frusztrációban ismét megálltam.
aggódtam, hogy jól vagyok és valóban elveszett, a szervező figyelmeztetése visszhangzott a fejemben.
maradjon., Nem volt nálam a telefonom, de a GPS-órám azt mondta, már több mint két óra telt el.
Daniel, Jayden és Meisha izgatottan várt rám a célvonalon.
egy óra múlva, amikor újra megpróbálta megtalálni a nyomvonalat, rémület ébredt rám.
‘segítség! Vadul kiabáltam. Valaki segítsen!’
a hangom rekedt lett, ahogy üvöltöttem az üres erdőbe. Mostanra minden utolsó csepp vizet megittam, és megettem az energiagél csomagjaimat. Nem tudtam tovább “maradni”., Nem igazán voltam Bear Grylls, de tudtam, hogy menedékre és vízre van szükségem.
remegve, egy folyómeder felé sodródtam. Megbotlottam és megcsúsztam, a frusztrációm felerősödött, amikor esni kezdett.
egy nagy fa észlelése a távolban, a patakkal szemben, úgy döntöttem, hogy átkelek a vízen. De megcsúsztam egy sziklán és beleestem a fagyos áramlatokba.
mire átmentem, a koszos ruháim elmerültek, és a sötétség leomlott. Az éjszakai égboltra nézve kétségbeesetten imádkoztam segítségért. Mi van, ha senki sem talál meg? Gondoltam. Nem halhatok meg., Jayden és Meisha nem nőhetnek fel anya nélkül.
ástam egy kis lyukat, hogy befedjem magam a talajjal, hogy melegen tartsam.
egy idő után a kezemmel hálásan kanalaztam a vizet a patakból, majd feltöltöttem a vizes palackot, mielőtt újra pihentem. De a fogaim olyan hevesen fecsegtek, hogy nem tudtam egyszerre több percet aludni.
még rosszabb, hogy a mellem fájt és duzzadt.,
még néhány óránként szoptattam Meisha-t, és kemények voltak, mint a sziklák, hogy nem fejeződtek ki ilyen sokáig.
miután örökkévalóságnak érezte magát, hajnal volt. 20 órája nem ettem, és minden testmozgást elvégeztem. Morgott a gyomrom, fáztam és félrebeszéltem.
a hátizsákomban átkutatva találtam egy üres csokoládécsomagolót. Futás közben ettem, és most fájdalmasan éhes voltam. Szegény melleim is rendkívül gyengédek voltak., Aztán volt egy őrült ötletem. Mi van, ha megittam az anyatejem egy részét?
tudtam adni magamnak egy kis táplálékot, és enyhíti a fájdalmas mellkas.
összehajtogatva a csokoládé csomagolását, hogy egy kis csészét divatba hozzak, kicsomagoltam a kabátomat,megszorítottam a mellemet és a tejet. Éhesen megittam, élveztem az édes és vizes ízeket. Aztán többet fejeztem ki, és addig ittam, amíg jobban nem éreztem magam. Úgy tűnt, hogy a tej belülről melegít.
újra energikusnak éreztem magam, reggel 9 körül leporoltam a talajt, és újra futni kezdtem, remélve, hogy megtalálhatom a nyomvonalat.
Hihetetlenül, a 11.,30-kor hallottam egy helikopter hangját, ami felettem repült.
kétségbeesetten integettem a karomat, megpróbáltam felhívni a figyelmüket.
a pilóta kiszúrt, és a helikopter 100 méterre landolt egy tisztáson.
belekerültem, és az erdő szélén lévő kabinba repültem.
a teljes 24 óra elteltével elveszett a bokorban, megmentettem.
az egész családom várt rám.
‘hála Istennek, hogy jól vagy! anyukám, Maggie zokogott, miközben hozzám kapaszkodott.,
“meg kell etetni Meisha,” mondtam, így Jayden egy ölelés.
közel tartva, megetettem a lányomat, ahogy mindenki körülöttem nyüzsögött. Daniel szorosan átölelt, megkönnyebbülése tapintható. Azt mondta, hogy a rendőrség és a mentőcsapatok fáradhatatlanul kerestek engem a bozótban töltött rémisztő éjszakám alatt. Ezt soha nem fogom elfelejteni.
szerencsére nem megijesztett a futástól – még mindig versenyezek az eseményeken. Alig várom, hogy elmondjam a gyerekeimnek, mikor idősebbek. Anyának lenni olyan erőt adott nekem, amire szükségem volt a túléléshez-szó szerint!